Teljesen átalakult a divatbemutató, mint műfaj az utóbbi egy-két évtizedben.

Persze most nem a divatvonalakra értem ezt, bár ez is változott az új anyagok megjelenésével.

Arra gondolok, hogy míg annak idején a divat elsősorban a ruhákról szólt, másodszor a modellekről, ma a sóelemek dominálnak. A manökenek ma arctalan, illetve eltorzítottan kifestett, a napi életben átlagos nők. A színpadon azonban a szokásos riszálós járáson kívül egyre gyakrabban táncolnak, akrobatikus bemutatót tartanak, műsort csinálnak.

Magam sem tudom, hogy szomorkodni kell-e ezen, vagy mit kezdjünk a jelenséggel egyáltalán. Abban a világban, ahol egy pár, úgy-ahogy ismert ember egy házban vagy a dzsungelben összezárva provokálja egymást és ezt valóságsónak hívják, ott a divatbemutatók is kénytelenek voltak átvenni a show elemeket. A kérdés az, hogy akkor ezt hívhatjuk-e még divatbemutatónak? Én, aki szeretem a rafinált divatvonalakat, az esztétikus, harmonikus stílust, nem örülök annak, hogy ezeket elnyomja a ricsajszerű zene, a majomkodás, a szexuális elemek megjelenése.

Félreértés ne essék, nem a szexszel van bajom. Nincsen is annál jobb dolog a világon, de ha a ruháké a főszerep, akkor ne a kétértelmű mozdulatok domináljanak.

Egy okos ember, akinek a fiatal bank alkalmazott hölgy panaszkodott arról, hogy nem engednek a dolgozóknak térd fölötti szoknyát hordani, okosan azt mondta:

Kedvesem! Mit szeretne? Ha az ügyfele az ön által kínált szolgáltatásra figyelne, vagy ha a szemével folyton a combját bámulná?